A magyar kultúra napja: január 22. – A Himnusz születésének ünnepe
Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le Szatmárcsekén legismertebb költeményét, a “Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból” címmel. Ez a dátum a magyar történelem egyik legfontosabb mérföldköve, ennek emlékét őrzi az 1989 óta hivatalosan is megünnepelt “magyar kultúra napja”.
A vers jelentősége az idők során folyamatosan nőtt, ám jogilag meglepően sokáig nem volt rendezett a státusza. A rendszerváltáskor vált a Himnusz hivatalosan is az alkotmány szövegének részévé, majd 2012. január 1-jén tovább erősödött a szerepe: az ekkor kiadott Magyarország alaptörvényének preambuluma (Nemzeti Hitvallás) a költemény első sorával indul.
A nemzeti ereklyének számító eredeti kéziratot az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi. A papíron egyébként a tintamarás nyomai láthatók, ami miatt sokáig azt hitték, hogy a kézirat sérült meg tűzben, de a szakértők szerint valószínűbb, hogy savas tintaömlés okozta a jellegzetes foltokat.
A Himnusz útja: a pozsonyi harangoktól a nemzeti jelképig
Kölcsey Himnusza előtt a magyarságnak nem volt egységes nemzeti imádsága. Korábban külön néphimnusza volt a katolikus (Boldogasszony Anyánk) és a református (Tebenned bíztunk eleitől fogva) magyarságnak, de ünnepi alkalmakkor előszeretettel csendült fel többször is a Rákóczi-induló. A fordulópontot 1844 hozta el, amikor egy nyilvános pályázat keretén belül a nyelvújító Himnuszát Erkel Ferenc zenésítette meg.
Egy legenda szerint Erkel épp a zongorája előtt ült, amikor megihlette őt a pozsonyi harangok zúgása, és ez adta az alapot a dallam szakrális, emelkedett hangvételéhez. A mű “hivatalba lépése” azonban korántsem volt zökkenőmentes. Bár a korabeli Országgyűlés megszavazta, hogy 1903. augusztus 20-tól elismeri egységes magyar nemzeti himnuszként, I. Ferenc József magyar király nem szentesítette a törvényjavaslatot. Jogi értelemben a teljes hivatalos elismerésre egészen 1989. október 23-ig kellett várni.
Merényletek és ellenállás: „Jó nekünk a régi!”
A történelem viharaiban a Himnusz ellen több politikai “merénylet” is készült. A legsúlyosabb próbálkozás a Rákosi-korszakban történt: Rákosi Mátyás személyes utasítására Illyés Gyula és Kodály Zoltán kaptak megbízást egy új, “szocialista himnusz” megírására. Rákosinak ugyanis szúrta a szemét az „Isten, áldd meg a magyart” kezdősor.
A terv végül a művészek bátor ellenállása miatt hiúsult meg. Kodály Zoltán a felkérésre állítólag csak annyit válaszolt: „Jó nekünk a régi himnusz, ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet.” Illyés Gyula is elhárította a kérést azzal, hogy a mű már meg van írva, így Kölcsey és Erkel műve maradhatott a nemzeti jelképünk.
Változó tempók: gyásztól a verbunkosig
A zenemű tempója is sokat változott az évszázadok alatt. Gyakran támadták a Himnuszt lassúsága miatt, holott ez a vontatottabb előadásmód csak a későbbi korok hozadéka:
- Trianon után: A nemzeti gyász jeleként lassították le először drasztikusan, hogy kifejezze az ország fájdalmát.
- 1930-as évek: Dohnányi Ernő átdolgozásában ismét gyorsabb, dinamikusabb tempóban játszották.
- 1989 és a közelmúlt: Az alkotmányba foglalás idején visszatért a lassú, áhítatos tempó.
- Napjainkban: 2013-ban készült egy új, hivatalos felvétel, amely visszatért az eredeti, Erkel-féle verbunkos jelleghez, így valamivel gyorsabb és pattogósabb a megszokottnál.
Érdekesség, hogy a sportvilág is hatással van nemzeti imádságunkra. Külön említést érdemel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság azon kérése, hogy az olimpiákon a magyar himnuszt olyannyira gyorsítsák fel, hogy az kb. másfél percbe beleférjen. Az idő rövidsége miatt az az olimpiákon elhangzó Himnusz igazi verbunkos, lendületes indulóvá alakul át, emlékeztetve minket a mű eredeti, reformkori karakterére.
