Gyertyaszentelő Boldogasszony: a fény ünnepe és a tavaszvárás hírnöke
A tél utolsó hónapjának elején, február 2-án egy különleges, ősi hagyományokkal átszőtt napot találunk a naptárban. Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a karácsonyi ünnepkör zárását és a tavasz közeledtét köszöntjük.
A vallási háttér: Mária és a Fény bemutatása
Ezen a napon a katolikus egyház tanítása szerint Mária tisztulási áldozatát ünnepeljük. A hagyományok mélyen a bibliai időkbe nyúlnak vissza: Mária ekkor a 40 napos kis Jézust a mózesi törvények szerint elvitte a jeruzsálemi templomba, hogy bemutassa az Úrnak. A templomban találkoztak az agg Simeonnal, aki a Gyermekben felismerte a Megváltót, és hálát adva Istennek, Jézust az emberek számára világosságot meghozó kisdednek, a nemzetek megvilágosítására szolgáló fénynek nevezte.
Ez a gyönyörű szimbolika alapozta meg az ünnep liturgiáját. Ettől kezdve Jézus egyik fő jelképe a szentelt gyertya, mely felemészti önmagát, hogy másoknak fényt adjon – ahogyan Krisztus is áldozatot hozott az emberiségért. Innét ered a “gyertyaszentelő” kifejezés is, hiszen a templomokban ezen a napon kerül sor a gyertyák megáldására, amelyeket a hívek aztán hazavisznek otthonaikba.
Népszokások és a szentelt gyertya védelmező ereje
A vallási tartalom mellett – és azzal összefonódva – számos népszokás kötődik Gyertyaszentelő Boldogasszonyhoz. A magyar néphitben a szentelt gyertya nem csupán világítóeszköz, hanem egyfajta szakrális tárgy, amely az isteni jelenlétet és védelmet szimbolizálja a mindennapokban.
Különösen fontos szerepet kapott az élet kezdeténél: az újszülött mellett a rontó szellemek védelme céljából a keresztelésig mindig egy gyertyának kellett égnie. Úgy tartották, hogy a fény távol tartja a sötétség ártó erőit a védtelen csecsemőtől, akit még nem részesítettek a keresztség szentségében.
Régebben minden katolikus család otthonában – a sublótban vagy a házi oltáron – megtalálható volt a szentelt gyertya, melyet a sublótfiában nagy becsben tartottak. Ezt mindig meggyújtották, ha bajtól kellett óvni a házat vagy a család tagjait. A népi vallásosságban a gyertya lángja közvetítő volt az égiek felé: égő gyertyával védekeztek a vihar, a betegségek és a gonosz kísértése ellen is.
Súlyos viharok idején, amikor az égzengés és villámlás fenyegette a házat, a gazdaasszony meggyújtotta a „vihargyertyát”, és imádkozott, hogy az elemi kár elkerülje hajlékukat. De a gyertya végigkísérte az embert az utolsó útján is: a haldokló kezébe adták, hogy annak fénye világítson neki a túlvilágra vezető úton. Régen az otthonokban a tüzet ilyenkor mindenütt eloltották és újra meggyújtották a megszentelt tűzzel, ezzel is megtisztítva a családi tűzhelyet.
A medve árnyéka: tél vagy tavasz?
A vallási és védelmező rítusok mellett ehhez a naphoz egy igen népszerű időjósló népszokás is kötődik: a modern kor embere Gyertyaszentelőt szinte kizárólag ennek kapcsán ismeri. A hiedelem alapja a fény és az árnyék játéka, amely következtetni enged az elkövetkező hetek időjárására.
Ezen a napon ugyanis, ha a medve kijön barlangjából és meglátja árnyékát (tehát szépen süt a nap), megijed tőle, hátat fordít és visszamegy aludni, tehát hosszú tél várható. A meteorológiai magyarázat szerint a február eleji tiszta, napos idő általában a hideg, anticiklonális hatás következménye, ami valóban a tél elhúzódását jelezheti. Ezzel szemben, ha borús az idő, a medve kint marad, mert érzi, hogy enyhül a levegő, és közeleg a tavasz.
Egy másik, rímes népi mondás is őrzi ezt a megfigyelést: „Ha fénylik Gyertyaszentelő, az íziket vedd elő!” Az ízik a főként tüzelésre vagy almolásra használt szalma, nádtörmelék vagy kukoricaszár. A mondás arra figyelmezteti a gazdákat, hogy ha február 2-án napos az idő, akkor még ne számítsanak a fűtési szezon végére, sőt, alaposan be kell osztani a maradék tüzelőt, mert a hideg még sokáig velünk maradhat.
